Olvasom az általam nagyra becsült és napi szinten követett KARD blogon:

„Az ilyen rendszer kimondja, hogy az egyén nem számít, hiszen képtelen megoldani a saját problémáit, akarata és cselekvőképessége a saját hitványságából adódóan korlátozott, ezért valamiféle felettes hatalomra van szüksége a hétköznapi élethez. A saját boldogulását nem a tehetsége révén kívánja biztosítani, hanem önmaga feladása után egy tévedhetetlen vezető által.

Kétségtelen, hogy vannak ilyen emberek.

Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy az emberek többsége nem ilyen, hanem elfogadja: kevés nyomorultabb dolog van annál, ha valaki hívőjévé válik egy politikusnak. Az egészséges állapot pedig az, hogy ha egy közszereplő elveszíti a bizalmat, akkor bizony mehet Kukutyinba zabot hegyezni és jöhet a következő. Az életünket nem az állandóan megújuló közélet fogja tönkretenni, hanem a görcsös ragaszkodás a korábbi hibás döntéseinkhez.”

Szerintem ez tévedés – egy nagyvárosi, értelmiségi buborékból. Én azt tapasztalom, hogy a buborékon kívüli emberek közül 10-ből 9 az első csoportba tartozik.

Magam harmadik generációs értelmiségi vagyok – de csak első generációs budapesti, ezért családi kapcsolatok miatt sok időt töltök egy mélyvidéki kisvárosban, ahol 2006 és 2019 között minden választáson az összes önkormányzat körzetet a Fidesz nyerte meg, és semmi jelét nem látom, 2024-ben más eredmény születne. Rokonaim természetesen rühellik a (jelenlegi) Fideszt, viszont szomszédok, távolabbi ismerősök, és boltokban-vonaton random helybeliek nézeteit nem tudom nem meghallani.

Kormánypártiak (70-75%): kevés szó esik róla a nagyvárosi-értelmiségi buborékban, de én azt látom, hogy többségük kőkeményen lenézi a nem kormánypártiakat, mert „kimosta az agyukat a globalista érdekkörök balliberális propagandája”. Orbánon kívül főleg Szijjártó Pétert szokták nyilvános helyeken dicsérni, főleg „a hatalmas munkabírása” miatt – akár olyan egyszerű falusi nénik is, akikből nem nézem ki, hogy akár egyetlen korábbi magyar külügyminisztert meg tudnának nevezni.

Mi Hazánk (10-15%): kisvárosi és falusi környezetben a második legerősebb pártnak tűnik. Szavazóik a Fidesz politikai vonalával tökéletesen egyetértenek, kivéve, hogy Orbánék „túl puhányak”, és a „csak szavakban szuverenisták, valójában ugyanúgy az amerikai lobbi zsebében vannak, mint Gyurcsányék”… szerintük Toroczkaival kellene folytatni a Fidesz programját, mert „ő az egyetlen pártvezető, aki valóban szuverén”.

DK szavazói (10-15%): a kormánnyal az a fő problémájuk, hogy szociálisan nem elég érzékenyek, és több szolidaritásra lenne szükség - értsd: legyen minden ingyen, és fizessenek a gazdagok! De kik a gazdagok? Ki szokott derülni, hogy az átlagos vidéki DK-s nyugdíjas szerint már egy diplomás, nem vezető beosztású budapesti dolgozó is… aki átszámítva amúgy egy osztrák segédmunkás nettóját keresi. Jogbiztonság, Európai Ügyészséghez csatlakozás pont ugyanúgy nem mond neki semmit, mint egy narancsos szavazónak. Vezérkultusszal semmi baja, csak Orbán helyett a Gyurcsány-Dobrev házaspárt szeretné a bölcs vezető székében látni. A „Kékfidesz” elnevezés tehát nagyon találó.

Az összes többi párt gyakorlatilag csak Budapesten és megyeszékhelyeken létezik. Országos léptékben egyáltalán nem látom tehát a „többség”-et, aki polgáribb világot, nagyobb egyéni szabadságot szeretne. Sőt, fordítva: a vidéki ellenzéki szavazók többsége inkább még a mostaninál is erősebb kezű kormányt szeretne maga fölé!

Mi okozhatja ezt az ijesztő jelenséget? A média?

Újságok: a megyei lapokat valóban bekebelezték, de nyomtatott újságot évek óta nem láttam ember kezében… ma már a 70-80 évesek is okostelefont nyomkodnak a vonatokon.

TV: szinte az összes kis faluban, filléres szobaantennával, ingyen fogható az RTL. Néhány évvel ezelőttig piacvezetők is voltak – a NER-esett TV2-re maguktól pártoltak át a nézők.

Rádió: szerintem az egyetlen érdemi probléma… nem NER-es rádiók csak Budapesten és közvetlen környékén foghatók, az országos kereskedelmi adókból (Retro, Rádió1) pedig két zeneszám között vastagon ömlenek a verbális kék plakátok (ún. „társadalmi célú hirdetések”). Mégis hallgatják a nem kormánypártiak is – autóban, házimunka közben, hogy „szóljon valami”… ajándékötlet vidéki rokonoknak karácsonyra, születésnapra: internetes világvevő asztali rádió, akár 20.000 Ft-ból megúszható.

Tehát szerintem nem a propaganda okozza az erős kézre vágyást. De akkor mi?

2022-es választások óta próbálom megfejteni, de egyértelmű választ nem sikerült találnom.

Először is: egyáltalán nem egy sajátos magyar jelenségről van szó! Trumpon kívül stabil nyugati demokráciákban is hasítanak a Fideszhez hasonló pártok. Németország: AfD 15-20%, Ausztria: FPÖ 25-30%, Franciaország: Le Pen pártja 25-30%, Svédország: DS 20% körül… szavazóik főleg falusiak, kisvárosiak, tehát vidéki körzetekben akár abszolút többségben is lehetnek.

Nyugatot ebből a szempontból nem ismerem, de Magyarországon vidéken egyértelműen megfigyelhető egy növekvő nagyváros- és értelmiségi-ellenesség is. Mit lát egy vidéki kétkezi munkás? A városi értelmiségi home office-ban a laptopját nyomkodja, és felveszi a nagy fizetést – közben alapvető, hétköznapi gyakorlati dolgokhoz sem ért, vagyis a vidéki termeli meg neki az élelmiszert, javítja meg az autóját, hárítja el a csőtörését (és még a balliberális globalista agymosást is benyalja) – ez az "élet alól felmentett" városi mégis nagyon okosnak képzeli magát, és lenézi, rosszabb esetben még ki is oktatja a vidéki kisembereket!

Ráadásul az okos városi ember eleve  gyanús – a vidéki kétkezi munkásnak sok rossz tapasztalata volt velük (devizahitelre rábeszélő bankárok, tuti befektetésekkel és rákgyógyító csodaszerekkel házaló öltönyös szélhámosok stb.).

Ezeket a szempontokat én teljesen meg tudom érteni. A konfliktust sok kommunikációval lehet feloldani – munkahelyen mit csinálok (amikor a laptopot nyomkodom), miben teszi ez jobbá közvetve az ő életét is, lehúzni vagy átverni őt pedig végképp nem akarom (semmi okom nincs rá, jól megfizet a multi).

Aztán lehet, hogy utána azt is el tudom magyarázni, neki személyesen miért tenné jobbá az életét a jogállam helyreállítása, és a mindent megoldó erős hatalmi kéz helyett a – kétségkívül bonyolultabb, gondolkodást és felelősségvállalást igénylő – nagyobb egyéni szabadság.

De a legfontosabb: közben semmi olyan félmondat, amit akár csak halványan is, kioktatásként érzékelhet a másik fél. Ott azonnal vége van.

Egyébként sajnos látok egy olyan tendenciát is, hogy az emberek kezdik végleg feladni az Ausztriához felzárkózást – pontosabban a tanulást és egyéni felelősségvállalást, ami a polgárosodás szükségszerű velejárója lenne. Amiről a 2010 előtti politikusok, magas lóról beszélve kioktatták az általuk lenézett, műveletlen barbárnak tartott vidéki kisembereket.

Inkább élveznék az életet a maga egyszerűségében: ha anyagiakban nem is, de fociban már meg tudjuk verni Ausztriát, lehet otthon pálinkát főzni, gyerekcsinálásért ingyenmilliók járnak, gyári munkásként is könnyen ki lehet fizetni a rezsicsökkentett gázszámlát, nincsenek az utcákon muszlimok és azonos nemű párok – és nem mellesleg, van egy bölcs vezetőnk, aki a világ nehezen érthető dolgaiban a kisembereknek is könnyen értető iránymutatást ad péntek 7:30-kor.